De még száll... Még érzem

Fodrozódik a fehér függöny a kerti lugasban. A szél olykor – olykor lágyan belekap. A madarak csiripelnek a faágakon és néha egy-egy repülőgép hangja töri meg a természet csendjét. Közeledik a nyár. Érzem. Az a mezítlábas, nappaliban csupa homok minden, napozós, limonádét kortyolgató, nyugodt nyár. Végre.

Ez az utolsó nyár, hogy a homokozót még megtartjuk...utolsó homokszemektől sercegő nappali évem...Új korszak elébe nézek. A szél jobban belekap a függönybe, magasba repíti. Egészen a kerti konyháig száll.

Mi az, amitől görcsösen függünk és melyik eszményképhez ragaszkodunk? Ami által a bennünk lakozó hiányt, azt a hatalmas tátongó űrt akarjuk pótolni magunkban? Mi lesz velünk, ha nem száll a homok a szélben? Húsbamaróan hiányozni fog.

De még száll. Még érzem.

Mosolyogva nézek fel a teraszra és büszkeség tölt el. Hát megérkeztünk. Két szép, csodálatos felnőtté váló lány, fiatal nő. Már megkülönböztetni is nehéz őket, olyan egyformák. Kicsit talán hasonlítanak rám, mégis teljesen mások.

Csiripelnek a madarak. Mintha csak mi laknánk itt a környéken és a kismadarak. Csak az égen a távolban elsuhanó repülőgépek hangjából érzem mások is élnek a bolygón. De nem számít. Ma csak mi vagyunk.

Lehet mégis idén már el kell bontani azt a homokozót...de nem akarom...Mert még száll. Még érzem.