Andy Weir : a Hail Mary küldetés

Pár hete beugrottunk egy gyors vásárlásra a Plázába. Kifelé jövet, a könyvesbolt meghallottam, hogy valaki szólít: a polcon, az újdonságok között ott ült Andy Weir A Hail Mary küldetés című könyve.
Szeretem a sci-fi könyveket, így a borító, na meg az, hogy keménykötéses kiadás volt, gyorsan meggyőzött. Elolvastam a fülszöveget, és úgy vágtam neki, hogy eddig nem sok egyszereplős sci-fit olvastam, de adjunk neki egy esélyt. A könyvből készült filmről többen is mondták már, hogy vagy életük egyik legjobb, vagy épp legrosszabb filmes élménye volt, ezért úgy döntöttem: előbb a könyv alapján ítélem meg a történetet.
Azt kell mondjam, az első pár száz oldal úgy olvastatta magát, hogy a maradék négyszáz szinte fel sem tűnt.

A kezdő jelenetben, amikor kiderül, hogy a főhős egyedül van a hajón, és nagyjából sejteni lehet, hogy ez egy darabig így is marad, kicsit aggódni kezdtem. Féltem, hogy nem futok-e bele egy újabb Solaris-élménybe — ami számomra eddig az egyik legnehezebb olvasmány volt.
A történet azonban végül szépen kikerekedett. Bevallom, belelapoztam előre, és láttam, hogy vannak párbeszédek, így megnyugodtam: valakivel csak beszélgetni fog a főhősünk, tehát haladjunk tovább.
Én amolyan „csaló olvasó” vagyok: a hosszabb leíró részeket sokszor átfutom, mert ha izgalmas egy könyv, akkor kit érdekel éppen, milyen a táj, vagy milyen ruhát visel valaki? Itt viszont ezt nem nagyon lehetett megtenni, mert maga a leírás is a történet része volt. Így rendesen haladtam, és bevallom, egyszer sem csaltam ilyen módon.
Számomra megdöbbentő volt, mennyire jól dolgozza fel és viszi előre a történetet úgy, hogy közben látszólag alig történik valami. Hiszen — ezzel talán nem árulok el nagy titkot — a főhős egy űrhajón utazik. Mégis különösen jól átgondolt és kidolgozott az a történetmesélési mód, ahogyan az előzmények fokozatosan feltárulnak előttünk, és ahogyan a főhős maga is rájön arra, hogy tulajdonképpen mi a célja.
A helyenként vicces, egyes szám első személyben elmesélt történet számomra mindenképpen újdonság volt. Nem a sablonos sci-fi bontakozik ki előttünk: nincs klasszikus űrhajós harc, nagy pálfordulás, egyértelmű jó és rossz, vagy főgonosz. Itt egyik sincs — és pont ettől más.
Az, ahogyan a könyv a matematikát mint univerzális nyelvet, illetve általában a tudományt bemutatja, számomra hatalmas élmény volt. Még ha néhol a történet kedvéért kicsit leegyszerűsített is, végig érthető és követhető marad.
Rocky és a főhős ismerkedése pedig egészen egyedülálló. Szépen szimbolizálja azt, hogy ha két értelmes lény — értsük ezt akár két emberre is — valóban együtt akar működni, akkor közös kompromisszumok révén kialakulhat közöttük a megértés. És bár a történet vége meglepő, mégis létrejön egyfajta win-win helyzet.
Ajánlom mindazoknak, akik még csak ismerkednek a sci-fi műfajával, mert könnyed nyelvezete és olvashatósága közel hozza ezt a világot azokhoz is, akik esetleg tartanak tőle.
Amit viszont javaslok: a filmet ne nézd meg a könyv előtt. Utána pedig… hát, már minek? Maximum akkor, ha tényleg kíváncsi vagy, hogyan nézhetett ki Rocky. Én bevallom, még nem láttam a filmet, de nehezen tudom elképzelni, hogy visszaadja azt az élményt, amit a könyv nyújtott.
Nálam ez a könyv idén eddig dobogós helyen van. Főleg azért, mert miután kiolvastam az járt a fejemben, hogy vajon tud-e majd egy másik könyv is hasonló élményt nyújtani?